A pénz megjelenésével könnyebbé vált az árucsere, fölvirágzott a kereskedelem. Az áruszállítás már az ókorban is sok veszéllyel járt, menet közben könnyen sérült meg vagy veszett el a szállítmány. Az első biztosítások (vagyis a mai biztosításokhoz leginkább hasonlító szolgáltatások) is ekkor jelentek meg. A mai napig megmaradtak ennek a Krisztus előtti rendelkezésnek a nyomai a tengeri szállításban.
A hajón történő áruszállítás ugyanis az elmúlt évezredekben mindig gyors és viszonylag biztonságos szállítási módnak számított – de csak viszonylag volt biztonságos. Különböző vis maior események történhettek: egy nagyobb vihar vagy akár egy kalóztámadás nyomán a rakomány olykor nem érkezett meg a célállomásra. Már 2400 éve is olyan megállapodásokat is kötöttek, melyeknél ilyen esetekben a szállítót nem terhelte anyagi felelősség. Ma is működik ez az szállítmánybiztosítási intézmény a nemzetközi jogban közös hajókár néven. Ha a rakomány megsérül, úgy annak tulajdonosa is viseli a kárt, nem csupán a hajó kapitánya vagy a szállítócég tulajdonosa.
Az 1300-as években jelent meg az első modern biztosítási kötvény, de még évszázadokig utólagos kárvállalásról volt szó, ha biztosításról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy egy vállalatcsoport például valamelyikük természeti kára esetén utólag dobta össze a kártalanítás összegét, nem rendszeresen fizettek egy alapba. Csak később jelentek meg azok a kockázatvállaló biztosítók, melyek átvállalták a károkat, cserébe viszont rendszeres biztosítási díjat kértek – ez a rendszer működik napjainkban is.
Magyarországon a XIX. század második felében jelentek meg az első biztosítók. A II. világháborút követően a társaságokat állami érdekeltségűvé nyilvánították. Az így megalakult Állami Biztosító egészen 1986-ig működött. A nyugati biztosítási piac csak a rendszerváltás után jelenhetett meg hazánkban.